Az ember 3 évesen meg van róla győződve, hogy fogat mosni meg oviba járni igenis munka. Azután Iskolába járni. Azután jól és még jobban teljesíteni. Azután eljut egy pontra, ahol tulajdonképpen újra kezd egyetérteni 3 éves önmagával, miszerint a fogmosás igenis munka... Sőt. A felkelés is. Tulajdonképpen mire az embert megfelelő számú gyerek csipogja körül, maga a puszta létezés is extrém kihívássá válik. Mikor is egy nap azt veszem észre, hogy az "unatkozó GYES-es anyukák" táborát erősítve valójában legalább 10 éve nem aludtam, a 24 órás nap szürreálisan nyúlik és zsugorodik kedve szetrint és a legfinomabb falatok automatikusan az éhes fiókák szájába vándorolnak. És én kétségekkel telve, mégis boldogan nézek végig a fészekaljon: íme a birodalmam. (rabszolgaként szemlélve, de mégiscsak a birodalmam...) Amiért dolgoztam. Dolgozom. És tudom, hogy éjjel kettőkor is 30 percenként aggódva lázat mérni és kicserélni a lehányt ágyneműt, igenis kemény munka. Hogy mindenkire a saját ruháját és bepakolt iskolatáskát adni, benne persze kihegyezett ceruzákkal, az is munka. És közben meg vagyok győződve róla, hogy a család minden része pontosan így érez. Mígnem...

- Anya, vegyél nekem a szülinapomra autópályát.

Leesett áll, értetlen tekintet a részemről.

- Hogy mit, kisfiam?

- A- u- tó- pá- lyát!!!- mintha egy süket és gyengeelméjű plüsskrokodilnak magyarázná.

- De a szülinapodra már mást kértél, és az autópálya különben is drága. Nagyon drága. Irtó sokba kerül. Nézd, 5 számjegyből áll az ára. Nekünk erre sajnos nincs pénzünk.

Két csípőre tett kéz és 8 év elszántság, hirtelen szembefordulva velem, fellázad.

- Nincs pénzünk?

- Nincs.

- Akkor miért nem mész el dol-goz-ni? Ha elmész, kapunk pénzt, megveheted az autópályát.

Azt hiszem ezt hívják derült égből... hidegzuhanynak.

- De hiszen én dolgozom, kisfiam!

- Mit?- kérdezni értetlenül.

- Hát itthon. Mindenfélét.

- Az nem is munka.

- Nem?

- Nem.

- Akkor ezentúl egyedül kell elmenned az iskolába. És kipucolni a WC-t. Ebédet főzni. Mosogatni- látva elbizonytalanodó kis arcát, belelendülök.- kicserélni a pelenkákat. Mosni, kiteregetni, összahajtani és elpakolni a tiszta ruhákat. Füvet nyírni. Megetetni a tengerimalacokat, aranyhalakat, nyulakat, csirkéket, a kutyát,meg titeket persze. Bevásárolni- látom a szemén, hogy nyerésben vagyok, így nem hagyom abba- Mesét olvasni. Megvenni a gyógyszereket. Hajat vágni. Egyedül kell elmenned az orvoshoz is, ha szurit kapsz, vagy beteg vagy. Takarítanod is kell majd. Jó sokat. Meg üvegolyókat kiszedni a porszívóból. A fogtündérrel, a Mikulással és a Jézuskával is neked kell majd beszélned...

Közbevág.

- Ennyi mindent nem tudok megcsinálni! Mert.. mert... nézd, túl rövid hozzá a kezem, meg a lábam!

- Sajnos ha én elmegyek dolgzni egy munkahelyre, akkor itthon ezt a sokmindent, ami nem is munka, neked kell majd megcsinálnod rövid kezekkel meg lábakkal. Másképp nem vehetek neked autópályát.

Megtörik. Sóhajt.

- Akkor inkább nem kell a vacak autópálya...

Én győztem.

Átmenetileg.

De a birodalom falain mégiscsak rések keletkeztek.

Megtudtam, hogy amit én csinálok- amiről mindenki azt hiszi, hogy valamiféle titokzatos jótündér végzi el, vagy talán csak úgy magától megtörténik- az nem is munka.

Szeretetet, szívdobbanást, perceket, órákat, napokat lehet belőle építeni. Álmokat. Életeket.

De nem lehet belőle megvenni egy autópályát.